Tanuljunk társalogni!

Az 1800-as évek derekán egy szegény holland emigráns fiú mosta az iskola után egy péküzlet ablakait hetenként ötven centért. Családja annyira szegény volt, hogy ő mindennap kosárba gyűjtötte össze az utcán a szeneskocsikról lepotyogott szenet.

Ez a fiú, akit Edward Boknak hívtak, mindössze hat évig járhatott iskolába – mégis az egyik legsikeresebb folyóiratszerkesztővé küzdötte fel magát az amerikai újságírás történetében.

Hogyan?

Hosszú história ez, de röviden elmondhatjuk, miképpen kezdte. Úgy kezdte, hogy felhasználta azokat az elveket, amelyekről ebben a cikkben van szó.

Tizenhárom évesen hagyta ott az iskolát; irodaszolgának ment a Western Union társasághoz heti hat és egynegyed dollárért – de soha, egyetlen pillanatra sem adta fel a továbbtanulás gondolatát. Képezte magát.

Nem járt villamoson, és nem ebédelt mindaddig, amíg meg nem vehette az amerikai hírességek életrajzi lexikonát, és akkor hallatlan dolgot művelt.

Elolvasta a híres emberek életrajzát és írt nekik, meséljenek neki többet a gyermekkorukról. Jó hallgató volt. Arra kért híres embereket, hogy beszéljenek önmagukról.

Írt James A. Garfield tábornoknak, aki éppen akkor elnökjelölt volt és megkérdezte, igaz-e, hogy valamikor hajóvontató volt – és Garfield válaszolt.

Írt Grant tábornoknak is, egy bizonyos csatáról érdeklődve: Grant pedig térképet rajzolt neki, meghívta a tizennégy éves fiút vacsorára – és egész este beszélgetett vele.

Ez a kis kifutófiú hamarosan a nemzet leghíresebb fiaival levelezett: Ralph Waldo Emersonnal, Oliver Wendell Holmesszal, Longfellow-val, Mrs. Abraham Lincolnnal, Louisa Mary Alcottal, Sherman tábornokkal és Jefferson Davisszel.

És nemcsak levelezett velük, hanem amint szabadságot kapott, sokuk meghívását elfogadva, meglátogatta őket. Ez a tapasztalat önbizalmat öntött belé, a híres emberek példája pedig forradalmasította az életét.

Isaac F. Marcosson, a hírességek világhírű interjúvolója azt állítja, hogy sok ember azért nem tesz kedvező benyomást, mert nem figyel eléggé.

„Annyira elfoglalja őket, amit legközelebb mondani akarnak, hogy nem is tartják nyitva a fülüket… Híres emberek mondták nekem, hogy jobban szeretik a jó hallgatókat, mint a jó társalgókat; az odafigyelés képessége azonban ritkább, mint bármilyen más jó tulajdonság.”

És nem is csak a nagy emberek áhítoznak a jó hallgatók után, hanem a közönséges emberek is. Ahogyan az egyik nagy amerikai folyóiratban olvastam: „Sok ember doktort hív, pedig csak hallgatóságra lenne szüksége.”

A polgárháború legsötétebb óráiban Lincoln írt egy springfieldi öreg barátjának, és megkérte, utazzék Washingtonba, mert bizonyos kérdéseket meg akar beszélni vele. Az öreg szomszéd el is ment a Fehér Házba, és Lincoln órákon át beszélt neki a rabszolgákat felszabadító kiáltvány szükségességéről.

Lincoln minden oldalról megvilágította a kérdést, leveleket és újságcikkeket olvasott fel, amelyek közül egyesek azért támadták, mert nem akarta felszabadítani a rabszolgákat, mások meg azért, mert fel akarta szabadítani őket.

Miután órákon át beszélt, Lincoln kezet szorított az öreg szomszéddal, jó éjszakát kívánt neki, anélkül, hogy a véleményét megkérdezte volna. Lincoln végig egymaga beszélt: úgy látszott, ez segített tisztázni a gondolatait.

„Szinte megkönnyebbült a beszéd után” – mondta öreg barátja. Lincolnnak nem is volt tanácsra szüksége. Csak egy barátságos és rokonszenves hallgató kellett neki, aki előtt kitárulkozhatott.

Valamennyien ezt kívánjuk, amikor bajban vagyunk.

A felingerelt vevő, az elégedetlen alkalmazott és a sértett barát egyaránt.

A modern idők egyik nagy meghallgatója Sigmund Freud volt. Íme egy leírás a világhírű professzor szokásairól:

„Olyan hatással volt rám, hogy sohasem fogom elfeledni. Olyan tulajdonságai voltak, amelyeket senkinél soha azelőtt nem tapasztaltam. Ilyen koncentrált figyelmet ritkán érzékelni.

Nem az az átható, hipnotizáló tekintet volt az övé, hanem szelíd és együttérző. A hangja mély és kedves, a gesztusai visszafogottak. De a felém irányuló figyelem és szavaim megbecsülése rendkívüli volt. Nem lehet elképzelni, milyen érzés, ha így hallgatják az embert.”

Ha arra vágysz, hogy az emberek elkerüljenek, kinevessenek a hátad mögött, sőt megvessenek, kövesd ezt az előírást:

Sohase figyelj senkire hosszabb ideig; ha eszedbe jut valami, amíg a másik beszél, vágj közbe, neki nincs annyi esze, mint neked, hát miért vesztegetnéd az idődet az ő ostoba fecsegésére? Ne habozz, szakítsd félbe a mondat közepén!

Ugye ismersz ilyen embereket? Sajnos, én ismerek: a meglepő csak az, hogy némelyikük még a társasági életben is szerepel. Csupa unalmas alak, saját önzésük és fontosságuk tudata megrészegítette őket.

Aki csak magáról beszél, csak magára gondol. És „aki csak magára gondol – mondta dr. Nicholas Murray Butler, a Columbia Egyetem dékánja -, reménytelenül neveletlen, bárhol nevelkedett is”.

Ha tehát jó társalgó akarsz lenni, légy jó hallgató; más szóval: légy érdeklődő, ha érdekes akarsz lenni. Tégy fel olyan kérdéseket, amelyekre a másik szívesen felel majd.

Bátorítsd, hogy önmagáról és saját eredményeiről beszéljen.

By |2020-09-13T13:32:23+00:00szeptember 13th, 2020|Blog| Tanuljunk társalogni! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva