Szégyellnünk kéne magunkat

Dale Carnegie egyszer megkérdezte a menedzserét, Harold Abbott-ot, ő hogyan kerüli el az idegeskedést. A története annyira megérintette Carnegie-t, hogy belevette a könyvébe is. Íme:

„Régen sokat idegeskedtem, de 1934 egy tavaszi napján, amint a West Dougherty utcán sétáltam Webb Cityben, olyasmit láttam, ami egy életre véget vetett idegeskedésemnek.

Nem tartott tovább tíz másodpercnél, de ebben a tíz másodpercben többet tudtam meg az életről, mint a megelőző tíz évben.

Két éve egy zöldségüzletet vezettem Webb Cityben – mesélte Harold Abbott.

– Nemcsak minden megtakarított pénzemet vesztettem el, hanem olyan adósságokba keveredtem, amelyeknek a törlesztése hét évig tartott. A zöldségüzletemet az előző szombaton kellett bezárnom; most a Merchants és Miners Bankba mentem pénzt kölcsönözni, hogy Kansas Citybe mehessek munkát keresni.

Úgy kullogtam, mint akit megvertek. Elvesztettem a hitemet és a küzdőképességemet. Ekkor hirtelen megláttam egy szembejövőt, akinek nem volt lába. Egy görkorcsolyakerekeken guruló deszkán ült. Kezében egy fadarabot tartott, azzal hajtotta magát.

Dale Carnegie Mesterkurzusok

Mikor találkoztam vele, éppen átkelt az úttesten, és emelte magát, hogy fel tudjon ugratni a járdára. Ahogy megemelte a deszkáját, a szemembe nézett. Hatalmas vigyorral üdvözölt:

»Jó reggelt, uram. Szép napunk van, ugye?« – mondta lelkesen.

Ahogy álltam és néztem, rájöttem, hogy milyen gazdag vagyok. Van lábam. Tudok járni. Elszégyelltem magam önsajnálatom miatt. Azt mondtam, ha ő boldog, vidám és magabiztos tud lenni láb nélkül, akkor én sokkal inkább az kell hogy legyek lábbal.

Már éreztem is, hogy kihúzom magam. Összesen száz dollárt akartam kölcsönözni a banktól. Most már volt bátorságom kétszázat kérni. Azt akartam mondani, hogy Kansas Citybe megyek állást keresni. Most kijelentettem, hogy Kansas Citybe megyek állást találni. Megkaptam a kölcsönt és az állást is.

A következő szavak vannak a fürdőszobai tükrömre ragasztva, és minden reggel elolvasom őket borotválkozás közben:

„Szemembe’ könny, hogy nincs cipőm,
De kimentem az utcára,
és egy embernek nem volt lába.”

Dale Carnegie egyszer megkérdezte Eddie Rickenbackert, mi volt a legfőbb tanulsága életveszélyes kalandjának, amikor társaival huszonegy napig hányódott a Csendes-óceánon egy mentőtutajon.

„A legfőbb tanulsága az volt ennek a kalandnak, hogyha van elég édesvized és elég ennivalód, akkor semmire sem szabad panaszkodni.”

A Time-ban jelent meg egy cikk egy őrmesterről, aki megsebesült Guadalcanalnál. A torkán sebesült meg egy gránátrepesztől, és hét vérátömlesztést kapott. Egy papíron ezt kérdezte az orvosától: „Életben maradok?” Az orvos ezt felelte: „Igen.” Írt egy másik cédulát: „Tudok majd beszélni?” A válasz megint igenlő volt. Ekkor írt egy harmadik cédulát: „Akkor mi a fenén idegeskedem?”

Állj hát meg, és kérdezd meg magadtól:

„Mi a fenén idegeskedem?”

Alighanem rájössz, hogy valami jelentéktelen apróságon.

Életünkben a dolgok körülbelül kilencven százaléka rendben megy, és tíz százaléka rosszul. Ha boldogok akarunk lenni, akkor a rendben levő kilencven százalékra kell koncentrálnunk, és el kell felejtenünk a maradék tízet. Ha idegesek akarunk lenni, keserűek és gyomorbajosak, akkor a tíz százalék bajra kell koncentrálnunk, és figyelmen kívül kell hagynunk a csodálatos kilencven százalékot.

Eladnád-e a két szemed egy billió dollárért? Mit kérnél a lábadért? A kezedért? A hallásodért? A gyermekeidért? A családodért? Add mindezt össze és rájössz, nem adnád el, amid van, Rockefeller, Ford és Morgan minden aranyáért sem.

Értékeljük-e mindezt? Dehogyis.

Mint Schopenhauer megmondta: „Ritkán gondolunk arra, amink van, és gyakran arra, amink hiányzik.”

Igen, a legnagyobb tragédia a Földön ez a hajlam, hogy „ritkán gondoljunk arra, amink van, és gyakran arra, amink hiányzik”. Több nyomorúságot okozott már, mint az összes háború és járvány.

Szeretnéd tudni, hogyan lehet a mosogatásból érdekfeszítő tevékenységet csinálni?

Ha igen, olvasd el Borghild Dahl hihetetlen bátorságról tanúskodó könyvét. A címe: Látni akartam.

Ezt a könyvet egy olyan asszony írta, aki egy fél évszázadig szinte vak volt. „Csak fél szemem volt – írta -, és azt olyan vastag hegek borították, hogy csak a bal sarkából láttam ki egy kicsiny nyíláson. A könyvet csak akkor láttam, ha közel tartottam az arcomhoz, és annyira balra fordítottam a szemem, amennyire csak tudtam.”

De nem hagyta, hogy sajnálják, hogy „másnak” tekintsék. Gyerekkorában ugróiskolázni akart a többi gyerekkel, de nem látta a vonalakat. Ezért, amikor a többi gyerek este hazament, ő lefeküdt a földre, és szemét a vonalakra szegezve végígmászott rajtuk.

Agyába véste az egész földdarabot, ahol a barátaival játszott, és nemsokára mestere lett a játéknak.

Olvasni otthon olvasott; nagy betűkkel szedett könyvét olyan közel tartotta a szeméhez, hogy a szempillája súrolta a lapot. A minnesotai egyetemet végezte el, doktorátusát a Columbia Egyetemen szerezte.

Minnesota egy apró falvában, Twin Valleyben kezdett tanítani, és végül az irodalom és újságírás professzora lett az Augustana College-ban, Sioux Fallsban, Dél-Dakotában.

Tizenhárom évig tanított ott, női klubokban tartott előadásokat, és rádióműsora volt: könyvekről és szerzőkről beszélt.

„Agyam titkos rekeszében – írja – ott maradt a félelem, hogy egyszer teljesen megvakulok. Le akartam győzni, ezért vidám, szinte bolondos módon éltem.”

1943-ban, ötvenkét éves korában, csoda történt: a híres Mayo klinikán megműtötték. Azóta sokkal jobban lát.

Új, izgalmas, gyönyörű világ nyílt meg előtte. Most azt is elbűvölőnek találja, ha mosogat.

„Játszom a mosogatóban a fehér habbal. Belemerítem a kezem, és kiemelek egy labdányi szappanbuborékot. Feltartom a fénybe, és mindegyikben egy miniatűr szivárvány színeit látom.”

Ahogy kinézett a mosogató fölötti ablakon, látta „a verebek csapkodó, szürke-fekete szárnyát a sűrű hóesésben”.

Úgy elragadta a szappanbuborékok és a verebek látványa, hogy könyvét e szavakkal fejezte be: „Édes Istenem, suttogom, mi atyánk, ki vagy a mennyekben, köszönöm. Köszönöm.”

Képzeld el, hogy azt köszönöd meg Istennek, hogy mosogathatsz, szivárványt nézhetsz a szappanbuborékban, és látod a hóesésben a repkedő verebeket!

Szégyellnünk kellene magunkat. Egész életünkben tündérszép világban élhettünk, de vakok voltunk, és nem láttuk, elkényeztetettek voltunk, és nem élveztük.

Ha abba akarjuk hagyni az idegeskedést, és el akarunk kezdeni élni, a szabály ez:

TARTSD SZÁMON A JÓT -ÉS NE A BAJAIDAT!

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2019-08-28T10:58:13+00:00augusztus 28th, 2019|Blog| Szégyellnünk kéne magunkat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva