Ne hadakozz az elkerülhetetlennel

Mikor kisfiú voltam, néhány barátommal egy elhagyatott faház padlásán játszottam északnyugat Missouriban. Ahogy lefelé másztam a padlásról, megvetettem a lábam egy ablakpárkányon – és leugrottam. Bal mutatóujjamon gyűrű volt; ugrás közben megakadt egy szögben, és letépte az ujjamat. Sikoltoztam. Kétségbe voltam esve. Biztos voltam benne, hogy meghalok.

De mikor begyógyult a seb, egy pillanatig sem idegesített. Mi haszna lett volna? Belenyugodtam az elkerülhetetlenbe. Most már gyakran hónapok telnek el, és eszembe sem jut, hogy a bal kezemen csak négy ujj van.

Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy férfival, aki a belvárosi irodaépületek egyikében kezelte a teherliftet. Észrevettem, hogy bal keze csuklóból hiányzik. Megkérdeztem, zavarja-e a keze hiánya. „Dehogy, eszembe se jut – felelte. – Nem vagyok nős, és csak akkor veszem észre, ha tűbe akarok fűzni.”

Elképesztő, milyen gyorsan el tudunk fogadni akármilyen helyzetet – ha muszáj -, alkalmazkodunk és megfeledkezünk róla.

Fejezetek Dale Carnegie sikerkönyvéből

Dale Carnegie 1948-ban jelentette meg második sikerkönyvét: Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjün el élni címmel.

A könyv gyorsan bestseller lett, milliók életét megváltoztatva. Dale Carnegie megfigyelései, tanácsai és “bokán rugásai” segítenek nekünk megváltoztatni gondolkodásmódunkat az idegeskedésről.

Gyakran eszembe jut egy felirat Amszterdam tizenötödik századi katedrálisának romjain. Ez áll rajta flamandul: „Így van. Nem lehet másképp.”

Ahogy végigjárjuk életünk évtizedeit, sok kellemetlen helyzettel fogunk találkozni, amelyek így vannak. Nem lehetnek másképp. Miénk a választás. Vagy elfogadjuk őket elkerülhetetlennek, és alkalmazkodunk hozzájuk, vagy tönkretesszük életünket a lázadással, és végül még idegösszeomlást is kapunk.

Álljon itt egy bölcs tanács kedvenc filozófusomtól, William Jamestől.

„Fogadd el, hogy így van -mondta. – Ha belenyugszol abba, ami történt, megtetted az első lépést, hogy legyőzd a balsiker következményét.”

Elizabeth Connley az oregoni Portlandből keservesen tanulta ezt meg. Íme, hozzám írt levele: „Azon a napon, amelyen egész Amerika hadseregünk észak-afrikai győzelmét ünnepelte, táviratot kaptam a hadügyminisztériumtól: unokaöcsém – akit a legjobban szerettem a világon – harc közben eltűnt.

Rövid időn belül megjött a második távirat is: unokaöcsém elesett.

Megbénított a gyász. Addig úgy éreztem, jó volt hozzám az élet. Volt állásom, amelyet szerettem. Segíthettem felnevelni unokaöcsémet. Ő testesített meg a szememben mindent, ami szép és jó az ifjúságban. Aztán jött ez a távirat. A világ összeomlott. Úgy éreztem, nincs miért élnem.

Elhanyagoltam a munkámat és a barátaimat. Semmi sem érdekelt. Keserű voltam és sértődött. Miért kellett szeretett unokaöcsémnek meghalnia? Miért kellett ennek a jó fiúnak elesnie? Hiszen előtte állt az egész élet. Nem tudtam elfogadni a tényt.

Olyan mély volt a gyászom, hogy úgy döntöttem, otthagyom a munkámat, és elbújok valahol a könnyeimmel és a keserűségemmel.

Távozásom előtt éppen az íróasztalomat ürítettem ki, és találtam egy levelet, amelyről teljesen megfeledkeztem – elesett unokaöcsém akkor írta, mikor édesanyám néhány évvel azelőtt meghalt.

»Természetesen mindnyájunknak hiányozni fog, főleg neked. De tudom, hogy nem adod föl. A saját filozófiád miatt sem. Sosem felejtem el a gyönyörű igazságokat, amelyeket tanítottál nekem. Akárhol legyek, akármilyen messze tőled, mindig emlékszem rá, hogy megtanítottál mosolyogni és mindent férfimódra elviselni.«

Elolvastam a levelet újra és újra. Úgy éreztem, mintha mellettem lenne, és beszélne hozzám. Mintha ezt mondaná: »Miért nem teszed, amit nekem tanítottál? Ne add föl, akármi történik is. Bánatod rejtsd egy mosoly mögé, és folytasd az életed.«

Visszamentem hát a munkahelyemre. Már nem voltam keserű és lázadó. Azt ismételgettem magamban: »Megtörtént. Nem tudom megváltoztatni. De úgy akarok és fogok is élni, ahogy ő elvárja tőlem.«

Minden szellemi és testi energiámat a munkámra fordítottam. Leveleket írtam katonáknak, mások fiainak. Beiratkoztam egy esti iskolába – új hobbikat és új barátokat kerestem. Alig tudom elhinni, hogy így megváltoztam. Már nem gyászolom a múltat, ami visszahozhatatlanul elmúlt. Minden nap boldogan élek – ahogy az unokaöcsém várná. Megbékéltem az élettel. Elfogadtam a sorsom. Most teljesebb életet élek, mint valaha.”

Elizabeth Connley már megtanulta, amit mindannyiunknak meg kell előbb vagy utóbb: el kell fogadnunk az elkerülhetetlent, és együtt kell vele működnünk.

„Így van. Nem lehet másképp,” Nem könnyű lecke. Még a királyoknak is újra és újra eszükbe kell idézniük.

A néhai V. György ezt a feliratot kereteztette be és akasztotta a Buckingham palota könyvtárának falára: „Taníts meg rá, hogy ne sírjak se a holdért se a kiömlött tej miatt.”

Schopenhauer ugyanezt így fogalmazta meg: „Egy jó adag beletörődés nélkülözhetetlen az élet útjain.”

Nyilvánvaló, hogy a körülmények nem tesznek önmagukban boldoggá vagy boldogtalanná. Érzéseinket az határozza meg, hogyan reagálunk a körülményekre. Jézus mondta, hogy a mennyország bennünk van. Ott van a pokol is.

Mindahányan képesek vagyunk elviselni a bal-sorsot, a tragédiákat, és le is győzzük őket – ha muszáj. Talán nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá, de meglepő belső tartalékaink vannak, amik segítenek, ha felhasználjuk őket. Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk.

Interjút készítettem Amerika számos vezető üzletemberével: mély benyomást tett rám, hogy hajlandóak voltak elfogadni az elkerülhetetlent, és ezzel nagyrészt megmenekültek az idegeskedéstől.

Ellenkező esetben összeroppantak volna. Álljon itt néhány példa:

J. C. Penney, az országos Penney-áruházlánc megalapítója, ezt mondta: „Ha az utolsó fillérig elveszteném a pénzem, akkor sem idegeskednék, mert nem tudom, hogy mit segítene. Igyekszem a lehető legjobb munkát végezni; az eredmény az istenek kegyétől függ.”

Henry Ford is hasonlóan gondolkozik. „Ha nem tudom irányítani az eseményeket, hagyom, hadd irányítsák magukat.”

Mikor megkérdeztem K. T. Kellert, a Chrysler Corporation akkori elnökét, hogyan kerüli el az idegeskedést, ezt felelte: „Ha nehéz helyzetbe kerülök, és tudok valamit tenni, megteszem. Ha nem, hagyom az egészet. Nem aggódom a jövő miatt, mert tudom, hogy egyetlen élő ember sem láthatja előre, mi fog történni.

Annyi minden befolyásolja a jövőt! Senki meg nem mondhatja, mi irányítja ezeket az erőket – és senki sem értheti. Akkor miért idegeskedjek miattuk?”

K. T. Keller zavarba jönne, ha valaki azt mondaná neki, hogy igazi filozófus. Ő csak jó üzletember, de felfedezte azt a gondolatot, amelyet ezerkilencszáz évvel ezelőtt Epiktétosz hirdetett Rómában: „Csak egy út vezet a boldogsághoz, ha nem aggódunk olyasmin, ami akaratunk hatókörén kívül esik.”

Sarah Bernhardt, az „isteni Sarah” tudta, hogyan kell az elkerülhetetlennel együttműködni. Fél évszázadon át ő volt négy kontinensen a színház királynője – a világ bálványozott színésznője.

Mikor hetvenegy éves volt, és csődbe ment – minden pénzét elvesztette -, orvosa, a párizsi Pozzi professzor közölte vele, hogy amputálni kell a lábát. Egy atlanti-óceáni hajóúton Sarah Bernhardt egy viharban elesett a fedélzeten, és súlyosan megsérült a lába. Visszérgyulladás következett be. Lába összezsugorodott.

Olyan fájdalmai voltak, hogy az orvos kénytelen volt az amputáció mellett dönteni. Szegény orvos félt a viharos temperamentumú „isteni Sarah”-nak megmondani, mire kényszerül. Azt várta, hogy a szörnyű hír hisztériás rohamot vált ki. De tévedett. Sarah ránézett, majd halkan ezt mondta: „Ha meg kell lennie, hát meg kell lennie.” Így akarta a sors.

Ahogy a műtő felé tolták, ott állt a fia zokogva. Ő vidáman odaintett neki, és ezt mondta: „Ne menj el. Mindjárt visszajövök.”

A műtő felé egy darabjából szavalt. Valaki megkérdezte tőle, ezzel igyekszik-e magát felvidítani. „Nem, nem magam, hanem az orvosokat és az ápolónőket. Nagy lehet bennük a feszültség.”

Miután felépült, Sarah Bernhardt tovább járta a világot, és hódította a közönséget még hét évig.

„Ha nem harcolunk az elkerülhetetlen ellen – írta Elsie MacCormick a Reader’s Digest-ben -, sok energiánk felszabadul, és segít gazdagabb életet teremtenünk.”

Egyetlen élő embernek sincs annyi érzelmi energiája és életereje, hogy harcoljon az elkerülhetetlennel, és ugyanakkor új életet kezdjen. Választanunk kell: vagy az egyik, vagy a másik. Vagy meghajlunk az élet elkerülhetetlen viharaiban – vagy ellenállunk nekik, és megtörünk!

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-07-01T10:30:41+00:00július 1st, 2020|Blog| Ne hadakozz az elkerülhetetlennel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva