Miért vagyunk ilyen tragikusan ostobák?

1871 tavaszán egy fiatalember tizennyolc szót olvasott egy könyvben, amelyek meghatározták a jövőjét. Gyakorló medikus volt a montreali köz-kórházban, aki idegeskedett, hogy átmegy-e az államvizsgán, hogy mit fog utána csinálni, hová kerül, lesz-e praxisa, meg fog-e élni.

A tizennyolc szó, amelyet ez a fiatal medikus 1871-ben olvasott, nemzedéke leghíresebb orvosává tette.

Ő szervezte meg a világhírű Johns Hopkins orvosegyetemet. Az oxfordi egyetemen az orvostudomány Regius professzora lett – ez a legnagyobb dicsőség, amelyet a brit birodalomban orvos elérhet.

A király lovaggá ütötte. Halála után 1466 oldalon, két hatalmas kötetben lehetett csak megírni az életrajzát.

Dale Carnegie Mesterkurzusok

Sir William Osler volt. És íme a tizennyolc szó, amelyeket 1871 tavaszán olvasott – tizennyolc szó Thomas Carlyle egy írásából, melyek segítségével aggódás nélkül tudta leélni az életét:

„Nem az a fontos, hogy meglássuk, ami a távol ködébe vész, hanem hogy megcselekedjük, ami most előttünk áll”

Negyvenkét évvel később, egy balzsamos tavaszi estén, amikor az egyetem kertjében javában nyíltak a tulipánok, Sir William Osler beszédet intézett a Yale Egyetem diákjaihoz.

Elmondta a diákoknak, hogy állítólag a hozzá hasonló embereknek, és neki is, aki négy egyetemen tanított, és írt egy népszerű könyvet, „különleges agyuk van”.

Kijelentette, hogy nem igaz. Szerinte közeli barátai tisztában vannak vele, hogy képességei „igencsak közepes színvonalúak”.

Akkor mi volt sikereinek titka?

Kijelentette, hogy nem más, mint amit úgy nevezett, hogy „napról napra” folytatott élet. Mit értett ezen?

Néhány hónappal azelőtt, mielőtt a Yale diákjaihoz beszélt, Sir William Osler átkelt az Atlanti-óceánon egy nagy óceánjárón, amelyen a kapitány a parancsnoki hídon állva csak megnyomott egy gombot, és -hipp-hopp! – fémes csattanások hallatszottak, és a hajó különböző részei lezárultak – megannyi vízhatlan kamra lettek, „Önök mindahányan – mondta dr. Osler a diákoknak – sokkal csodálatraméltóbb szerkezettel rendelkeznek, mint az a hajó, és hosszabb útra indulnak.

Arra buzdítom önöket, tanulják ki saját gépezetük kezelését, hogy napról napra vízhatlan kamrákban tudjanak élni, mert ez a módja a biztonságos utazásnak.

Menjenek föl a hídra, és győződjenek meg róla, hogy legalább a nagy rekeszfalak működnek-e. Nyomják meg a gombot és hallgassák, életük minden szintjén hogyan zárják ki a vasajtók a múltat – a halott tegnapokat.

Nyomjanak meg még egyet, és vasfüggöny ereszkedik a jövő elé – a meg nem született holnapok elé. Ekkor biztonságban lesznek – legalább mára!

Azt akarta-e mondani dr. Osler, hogy ne is próbáljunk felkészülni a jövőre? Egyáltalán nem. De azzal folytatta beszédét, hogy úgy készülhetünk a legjobban a holnapra, ha minden intelligenciánkkal és lelkesedésünkkel igyekszünk tökéletesen megoldani a ma feladatát.

Ez az egyetlen mód, hogy felkészüljünk a jövőre.

Gondoljatok tehát a holnapra, tervezzetek és készüljetek. De ne aggódjatok.

A második világháború alatt katonai vezetőink készítettek terveket a holnapra, de nem engedhették meg maguknak, hogy aggódjanak.

„Felszereltem a legjobb embereinket a legjobb felszereléssel, ami rendelkezésünkre áll – mondta Ernest J. King admirális, az amerikai flotta parancsnoka -, és a legtöbb sikerrel kecsegtető feladatot adtam nekik.

Többet nem tehetek. Ha egy hajó elsüllyedt, nem tudom a felszínre hozni. Ha elsüllyed, nem tudom megakadályozni. Jobban hasznosítom az időmet, ha a holnap feladatain töprengek, mintha a tegnapin rágom magam. És ha mindent a lelkemre veszek, akkor nem fogom soká bírni.”

Háborúban is, békében is ugyanaz a legnagyobb különbség a helyes és a helytelen gondolkozás között: a helyes gondolkozás okokkal és okozatokkal foglalkozik, és logikus, célratörő tervezéshez vezet, míg a helytelen gyakran feszültséghez és idegösszeomláshoz.

Ted Bengermino az állandó idegeskedéstől első osztályú harctéri neurózist kapott:

„1945 áprilisában addig idegeskedtem, míg vastagbélgyulladást nem kaptam – ami rendkívül fájdalmas betegség. Ha a háború nem ért volna véget, biztos vagyok benne, hogy fizikailag összeroppanok.

Teljesen kimerültem. A 94. gyalogsági hadosztály altisztje voltam. Munkám során vezetnem kellett minden elesett, harc közben eltűnt és kórházban ápolt katona adatait. Ezenkívül segítenem kellett kihantolni a szövetséges és ellenséges katonák holttesteit, akiket a csata során épp csak elföldeltek.

Össze kellett gyűjtenem ezeknek az embereknek a személyes holmiját, és gondoskodnom róla, hogy elküldjék a családjuknak vagy legközelebbi hozzátartozóiknak, akik aztán ereklyeként őrizték. Állandóan idegeskedtem, mert féltem, hogy kínos és komoly hibákat követhetünk el.

Aggódtam, hogy túlélem-e mindezt. Aggódtam, hogy megérem-e, hogy a karomban tarthatom egyszülött gyermekem – tizenhat hónapos fiam, akit soha nem láttam.
Annyira ideges és kimerült voltam, hogy tizenhét kilót fogytam. Annyit aggódtam, hogy majd beleőrültem. Jól megnéztem a kezem. Jóformán csak csont és bőr volt. Rettegtem tőle, hogy fizikai roncsként kell hazamennem. Úgy zokogtam, mint egy gyerek. Annyira megviselt voltam, hogy mindig elsírtam magam, ha egyedül maradtam.

Egy időben, az ardennes-i csata elején annyit sírtam, hogy már nem is reméltem, hogy valaha ismét normális ember lehetek.

Végül katonai kórházba kerültem. Egy katona-orvostól olyan tanácsot kaptam, ami alapjaiban változtatta meg az életem. Miután alaposan kivizsgált, megmondta, hogy a bajom lelki eredetű.

»Ted – mondta -, képzeld azt, hogy az életed olyan, mint egy homokóra. Tudod, hogy sok ezer homokszem van az óra felső részében, és lassan és egyenletesen folynak át a középső, szűk nyakon.

Sem te, sem én nem tehetünk semmit, hogy gyorsabban folyjanak, csak ha tönkretesszük a homokórát. Te is, én is, mindenki más is olyan, mint ez a homokóra.

Reggel mindannyian úgy érezzük, hogy több száz feladatot kell aznap megoldanunk, de ha nem egyenként látunk hozzá, ha nem lassan és egyenletesen végezzük őket a nap folyamán, ahogy a homokszemek peregnek az órában, akkor tönkretesszük testi és lelki mechanizmusainkat.«

A katonaorvos filozófiáját követem azóta is. »Egyszerre csak egy szem homok… egyszerre csak egy feladat.«

Ez a tanács mentett meg testileg és lelkileg a háború alatt, és segített jelenlegi munkám során is, mint az Adcrafters Nyomda- és Ofszetvállalat Rt. propaganda- és reklámigazgatója.

Az üzleti életben ugyanazokkal a gondokkal találtam szemben magam, mint a háborúban: tucatnyi dolgot kell azonnal elintézni – nagyon rövid idő alatt.

Raktárkészleteink kimerülőben. Új bizonylatokkal kell dolgoznunk, új raktározási rendszerrel, megváltozott a címünk, új irodákat nyitottunk, a régieket bezártuk és így tovább. De nem lettem feszült és ideges, mert eszembe jutott az orvos mondása. »Egyszerre csak egy szem homok. Egyszerre csak egy feladat.«
Míg ezeket a szavakat ismételgettem magamban, sokkal hatékonyabban dolgoztam és nem kapkodtam zavartan, mint annak idején a csatatéren.”

Ebben a pillanatban mindahányan két örökkévalóság találkozási pontján állunk: egyik oldalon a hatalmas múlt, amely örök idők óta tart, a másikon a jövő, mely a feljegyzett történelem utolsó pillanatától kezdődik. Mi egyik örökkévalóságban sem élhetünk, – egy másodperc tört részéig sem.

De ha mégis megpróbáljuk, tönkretehetjük testünket és elménket. Legyünk hát elégedettek, és éljünk az egyetlen időtartamban, amelyben képesek vagyunk:

mostantól lefekvésig.

„Mindenki képes a terhét cipelni, akármilyen nehéz is, estig – írta Robert Louis Stevenson. – Mindenki el tudja végezni a munkáját, akármilyen nehéz is, egy nap. Minden-ki képes kedvesen, türelmesen, szeretően, tisztán élni, míg a nap le nem megy. És az élet csak ennyiből áll.”

Az emberi természet legtragikusabb vonása, hogy hajlamosak vagyunk elhalasztani az életet. Mindannyian egy csodálatos rózsalugasról ábrándozunk, amely a látóhatár szélén virul – ahelyett, hogy élveznénk az ablakunk alatt nyíló rózsákat. Miért vagyunk ilyen ostobák – ilyen tragikusan ostobák?

„Mily különös is életünk kis körforgása! – írta Stephen Leacock. – A gyermek azt mondja: »Majd, ha nagy leszek«. De mikor lesz ez? A nagy fiú azt mondja: »Majd, ha felnőtt leszek«. Aztán felnőttként azt mondja: »Majd, ha megnősülök«. De hát mi is a nősülés? A gondolat arra változik: »Majd, ha nyugdíjas leszek«.

Aztán nyugdíjasként végigtekint a megtett úton; a tájon mintha hideg szél fújna; valahogy lemaradt az egészről, és most már késő. Csak akkor tanuljuk meg, amikor már késő, hogy az életet élni kell minden napjában és minden órájában.”

Az élet hihetetlen sebességgel rohan. A Föld másodpercenként harminc kilométeres sebességgel száguld a világűrben. A ma a legértékesebb birtokunk. Az egyetlen biztos tulajdonunk.

Tehát a legfontosabb, amit tudnod kell az aggódásról ez:

ZÁRD EL A MÚLTAT ÉS A JÖVŐT VASAJTÓKKAL. ÉLJ NAPRÓL NAPRA. Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és írd le a válaszaid!

1. Halogatom-e ma az életet azért, hogy a jövőn idegeskedjek, vagy „a látóhatár szélén viruló rózsalugasról” ábrándozzak?

2. Megkeserítem-e néha a jelent azzal, hogy elmúlt dolgokon bánkódom – olyasmiken, amik régen elmúltak?

3. Azzal az elhatározással kelek-e föl reggel, hogy megragadom ezt a napot – a lehető legtöbbet hozom ki ebből a huszonnégy órából?

4. Többet nyújt-e nekem az élet, ha „napról napra élek”?

5. Mikor kezdem el? A jövő héten?… Holnap?… Ma?

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2019-09-08T16:42:45+00:00szeptember 8th, 2019|Blog| Miért vagyunk ilyen tragikusan ostobák? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva