Mi a csodát beszélünk mindig arról, amit mi akarunk?

Minden nyáron Mainbe jártam horgászni (Dale Carnegie). Ami engem illet, nagyon szeretem a tejszínhabos epret; azonban valami furcsa oknál fogva a halak jobban szeretik a kukacot. Így hát mikor horgászni megyek, nem arra gondolok, mit szeretek én. Arra gondolok, mit szeretnek ők.

Nem is tűzök a horogra tejszínhabos epret, hanem inkább egy kukacot vagy egy szöcskét táncoltatok a halak előtt, és így szólok: „Nem parancsoltok ebből?”

Miért ne használnánk ugyanezt a természetes észjárást, amikor embereket akarunk horgászni.

Ezt tette Lloyd George is. Mikor valaki megkérdezte tőle, hogy sikerült neki hatalmon maradnia, holott az első világháború összes többi vezetője – Wilson, Orlando és Clemenceau – eltűnt a színpadról és elfeledték őket, azt lelelte, hogy hatalmon maradása valószínűleg annak a ténynek tulajdonítható, hogy tudta, azt kell a horogra tűzni, amit a halak szeretnek.

Mi a csodát beszélünk mindig arról, amit mi akarunk? Ez igazán gyerekes. Képtelenség. Persze, téged az érdekel, hogy te mit akarsz, örökké az érdekel téged – de senki mást.

Mi, többiek, éppen olyanok vagyunk, mint te: az érdekel minket, amit mi akarunk.

Így aztán mások befolyásolásának egyetlenegy módja van, ha arról beszélünk, amit ők akarnak és rámutatunk, miképpen érhetik el.

Gondolj erre holnap, amikor rá akarsz beszélni valakit valamire. Ha például nem akarod, hogy a fiad dohányozzon, ne prédikálj neki, és ne arról beszélj, hogy te mit akarsz; inkább bizonyítsd be neki, hogy ha dohányzik, kiteszik a focicsapatból, és biztosan nem nyeri meg a százméteres síkfutást.

Mindig erre gondolj, akár gyermekkel van dolgod, akár borjúkkal vagy csimpánzokkal.

Egy példa: Ralph Waldo Emerson és a fia egy nap be akartak terelni egy borjút a pajtába. Elkövették azonban a szokásos hibát, csak arra gondoltak, amit ők akartak: Emerson tolta és a fia húzta a borjút.

Hanem a borjú is éppen azt tette, amit ők: csak arra gondolt, amit ő maga akart: megvetette a lábát, és csökönyösen nem tágított a legelőről. Ír szolgálójuk látta a kínos helyzetet; a lány ugyan nem tudott tanulmányokat és könyveket írni, de – legalább ez alkalommal – több paraszti (vagy borjú) észről tett tanúságot, mint amennyi Emersonnak volt.

Arra gondolt, mit kíván a borjú; tehát beledugta az ujját a borjú szájába és hagyta, hogy a borjú szopogassa, amíg a pajtába csalogatta.

Mindent, amit születésed óta tettél, azért tetted, mert akartál valamit. Hát amikor száz dollárt adtál a Vöröskeresztnek? Ez sem kivétel e szabály alól.

Száz dollárt adtál a Vöröskeresztnek, mert segíteni akartál, mert szép, önzetlen, nemes cselekedetet akartál véghezvinni. Ha nem tartottad volna többre ezt az érzést, mint a száz dollárodat, akkor nem adtad volna oda ezt az összeget.

Természetesen azért is adakozhattál, mert restellted volna visszautasítani a kérést, vagy mert egyik ügyfeled megkért rá. Egy azonban bizonyos: odaadtad ezt az összeget, mert akartál valamit.

Harry A. Overstreet tanár azt mondja Az emberi viselkedés befolyásolása című ragyogó könyvében: „a cselekedet mindig abból születik, amit erőteljesen kívánunk… és a legjobb tanács, amit azoknak adhatunk, akik másokat meg akarnak győzni valamiről akár az üzleti életben, akár otthonukban, akár az iskolában, akár a politikában: Legelőször is kelts mohó vágyat a másik emberben! Aki ezt a tanácsot követi, azé az egész világ; aki nem képes követni, magára marad.”

Dale Carnegie Mesterkurzusok

Andrew Carnegie, ez a koldusszegény skót fickó, aki kétcentes órabérrel kezdte, és végül háromszázhatvanöt millió dollárt osztogatott szét, korán megtanulta az életben, hogy az emberek befolyásolásának egyetlen módja, ha kívánságuknak megfelelő irányba vezetjük őket.

Csak négy osztályt végzett, de azt megtanulta, hogyan bánjon az emberekkel. Például: sógornője halálra keseregte ma-gát a két fia miatt. A Yale-re jártak, és annyira el voltak foglalva saját ügyeikkel, hogy nem írtak az anyjuknak még kétségbeesett soraira sem.

Akkor Carnegie száz dollárba fogadott, hogy postafordultával választ kap anélkül, hogy kérné. Carnegie írt is unokaöccseinek egy kedves levelet, és az utóiratban mellékesen megemlítette, hogy mindegyikük számára csatol öt-öt dollárt. Azonban elfeledte mellékelni a pénzt…

Jött ám a válasz postafordultával; a fiúk nagyon köszönték „kedves bácsijuk” sorait, és – mindenki fejezze be maga a mondatot.

Íme egy másik példa, amely Stan Novaktól származik, aki Clevelandból jött az egyik tanfolyamunkra. Stan arra érkezett haza egy este a munkából, hogy a legkisebb fia, Tim, a nappali szoba padlóján őrjöng.

Másnap ment volna először óvodába, és így tiltakozott a dolog ellen. Stan normális reakciója az lett volna, ha rendreutasítja a gyereket és a fejére olvassa, hogy jobban teszi, ha belenyugszik a sorsába; Timnek más választása ugyanis nem volt.

De az apa felismerte, hogy nem ez a közösségbe szoktatás legjobb módja, és eltöprengett, vajon mi az, amivel Tim érdeklődését fel lehetne kelteni az óvoda iránt.

A feleségével arra jutottak, hogy például a festegetés, az éneklés vagy a barátkozás ezek közé tartozik. Majd akcióba léptek.

Így mesélte: „Mindnyájan, a nagyobbik fiamat is beleszámítva, festegetni kezdtünk a konyhában egy nagy táblára és látványosan élveztük a dolgot. Tim hamarosan belesett, mit csinálunk, majd kérlelni kezdett minket, hogy ő is részt vehessen a mókában.

Mi elhárítottuk azzal, hogy először az óvodában meg kell tanulnia a festés fortélyait. És sorra vettük mindazokat a vidám játékokat, amelyek az óvodában rá várnak.

Reggel azt hittem, elsőként öltöztem fel, de fent menetkész állapotban találtam Timet, igaz, hogy közben elszunyókált a fotelben. „Nem akarok elkésni az óvodából”, válaszolta kérdésemre, s már indult is volna.

A család lelkesedése olyan erős vágyat ébresztett a kisfiúban az óvoda iránt, amely többet ért minden rábeszélésnél vagy fenyegetésnél.

Esetleg már holnap rá akarsz bírni valakit valamire?

Mielőtt kinyitod a szád, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:

„Hogyan csináljam, hogy ő is akarja?.”

Ez a kérdés megóv majd attól, hogy meggondolatlanul berontsunk az emberekhez, és a saját kívánságainkról fecsegjünk.

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-07-15T15:06:57+00:00július 15th, 2020|Blog| Mi a csodát beszélünk mindig arról, amit mi akarunk? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva