Két sztori, hogyan kezelték a stresszt a 2. világháború alatt

A második világháború alatt az USA katonai vezetői készítettek terveket a holnapra, de nem engedhették meg maguknak, hogy aggódjanak.

„Felszereltem a legjobb embereinket a legjobb felszereléssel, ami rendelkezésünkre áll – mondta Ernest J. King admirális, az amerikai flotta parancsnoka -, és a legtöbb sikerrel kecsegtető feladatot adtam nekik.

Többet nem tehetek. Ha egy hajó elsüllyedt, nem tudom a felszínre hozni. Ha elsüllyed, nem tudom megakadályozni.

Jobban hasznosítom az időmet, ha a holnap feladatain töprengek, mintha a tegnapin rágom magam. És ha mindent a lelkemre veszek, akkor nem fogom soká bírni.”

Háborúban is, békében is ugyanaz a legnagyobb különbség a helyes és a helytelen gondolkozás között: a helyes gondolkozás okokkal és okozatokkal foglalkozik, és logikus, célratörő tervezéshez vezet, míg a helytelen gyakran feszültséghez és idegösszeomláshoz.

Abban a szerencsében volt részem (Dale Carnegie), hogy meginterjúvolhattam Arthur Hays Sulzbergert, aki 1935 és 1961 között a világ egyik leghíresebb újságjának, a The New York Times-nak a kiadója volt.

Sulzberger úr elmondta nekem, hogy mikor a második világháború fellángolt Európában, annyira megdöbbent, annyira aggódott a jövő miatt, hogy szinte képtelen volt aludni. Gyakran felkelt az éjszaka közepén, fogott egy vásznat meg néhány tubus festéket, belenézett a tükörbe, és megpróbált önarcképet festeni.

Fogalma sem volt róla, hogyan kell festeni, de azért csak festett, hogy elterelje a figyelmét az idegességéről.

Sulzberger úr bevallotta, hogy addig nem volt képes megszabadulni az idegességtől és megtalálni a belső békéjét, míg mottójául nem választott négy szót: egy lépéssel is beérem.

Nagyjából ugyanekkor egy angyalbőrbe bújt fiatalember – valahol Európában – hasonló felismerésre jutott. Ted Bengermino volt, Marylandből Baltimore-ból. Az állandó idegeskedéstől első osztályú harctéri neurózist kapott.

„1945 áprilisában – írta Ted Bengermino – addig idegeskedtem, míg vastagbélgyulladást nem kaptam – ami rendkívül fájdalmas betegség. Ha a háború nem ért volna véget, biztos vagyok benne, hogy fizikailag összeroppanok.

Teljesen kimerültem. A 94. gyalogsági hadosztály altisztje voltam.

Munkám során vezetnem kellett minden elesett, harc közben eltűnt és kórházban ápolt katona adatait. Ezenkívül segítenem kellett kihantolni a szövetséges és ellenséges katonák holttesteit, akiket a csata során épp csak elföldeltek.

Össze kellett gyűjtenem ezeknek az embereknek a személyes holmiját, és gondoskodnom róla, hogy elküldjék a családjuknak vagy legközelebbi hozzátartozóiknak, akik aztán ereklyeként őrizték.

Állandóan idegeskedtem, mert féltem, hogy kínos és komoly hibákat követhetünk el.

Aggódtam, hogy túlélem-e mindezt.

Aggódtam, hogy megérem-e, hogy a karomban tarthatom egyszülött gyermekem – tizenhat hónapos fiam, akit soha nem láttam.

Annyira ideges és kimerült voltam, hogy tizenhét kilót fogytam. Annyit aggódtam, hogy majd beleőrültem. Jól megnéztem a kezem. Jóformán csak csont és bőr volt. Rettegtem tőle, hogy fizikai roncsként kell hazamennem.

Úgy zokogtam, mint egy gyerek. Annyira megviselt voltam, hogy mindig elsírtam magam, ha egyedül maradtam. Egy időben, az ardennes-i csata elején annyit sírtam, hogy már nem is reméltem, hogy valaha ismét normális ember lehetek.

Végül katonai kórházba kerültem. Egy katona-orvostól olyan tanácsot kaptam, ami alapjaiban változtatta meg az életem. Miután alaposan kivizsgált, megmondta, hogy a bajom lelki eredetű.

»Ted – mondta -, képzeld azt, hogy az életed olyan, mint egy homokóra. Tudod, hogy sok ezer homokszem van az óra felső részében, és lassan és egyenletesen folynak át a középső, szűk nyakon. Sem te, sem én nem tehetünk semmit, hogy gyorsabban folyjanak, csak ha tönkretesszük a homokórát.

Te is, én is, mindenki más is olyan, mint ez a homokóra. Reggel mindannyian úgy érezzük, hogy több száz feladatot kell aznap megoldanunk, de ha nem egyenként látunk hozzá, ha nem lassan és egyenletesen végezzük őket a nap folyamán, ahogy a homokszemek peregnek az órában, akkor tönkretesszük testi és lelki mechanizmusainkat.«

A katonaorvos filozófiáját követem azóta is. »Egyszerre csak egy szem homok… egyszerre csak egy feladat.«

Ez a tanács mentett meg testileg és lelkileg a háború alatt, és segített jelenlegi munkám során is, mint az Adcrafters Nyomda- és Ofszetvállalat Rt. propaganda- és reklámigazgatója. Az üzleti életben ugyanazokkal a gondokkal találtam szemben magam, mint a háborúban: tucatnyi dolgot kell azonnal elintézni – nagyon rövid idő alatt.

Raktárkészleteink kimerülőben. Új bizonylatokkal kell dolgoznunk, új raktározási rendszerrel, megváltozott a címünk, új irodákat nyitottunk, a régieket bezártuk és így tovább. De nem lettem feszült és ideges, mert eszembe jutott az orvos mondása.

»Egyszerre csak egy szem homok. Egyszerre csak egy feladat.«

Míg ezeket a szavakat ismételgettem magamban, sokkal hatékonyabban dolgoztam és nem kapkodtam zavartan, mint annak idején a csatatéren.”

Ebben a pillanatban mindahányan két örökkévalóság találkozási pontján állunk: egyik oldalon a hatalmas múlt, amely örök idők óta tart, a másikon a jövő, mely a feljegyzett történelem utolsó pillanatától kezdődik.

Mi egyik örökkévalóságban sem élhetünk, – egy másodperc tört részéig sem. De ha mégis megpróbáljuk, tönkretehetjük testünket és elménket. Legyünk hát elégedettek, és éljünk az egyetlen időtartamban, amelyben képesek vagyunk: mostantól lefekvésig.

„Mindenki képes a terhét cipelni, akármilyen nehéz is, estig – írta Robert Louis Stevenson. – Mindenki el tudja végezni a munkáját, akármilyen nehéz is, egy nap. Mindenki képes kedvesen, türelmesen, szeretően, tisztán élni, míg a nap le nem megy. És az élet csak ennyiből áll.”

Részlet Dale Carnegie – Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni című könyvéből.

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-03-31T14:34:15+00:00március 31st, 2020|Blog| Két sztori, hogyan kezelték a stresszt a 2. világháború alatt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva