Így használd Dale Carnegie módszertanát a gyereknevelésben

Még régen egy Dale Carnegie tanfolyam egyik hallgatója kétségbe volt esve a kisfia miatt. A gyerek sovány volt, és nem akart rendesen enni.

Szülei a szokásos módszert használták: szidták és könyörögtek neki.

„Anya kedvéért edd meg ezt, meg azt.”

„Apa szeretné, hogy nagyra nőj.”

Törődött-e a fiú a könyörgéssel? Éppen annyit, amennyit mi törődünk a homokszemekkel egy homokos strandon.

Dale Carnegie Mesterkurzusok

Akinek egy cseppnyi józan esze van, nem várhatja, hogy egy hároméves gyerek úgy gondolkozzék, mint a harmincesztendős apja. Pedig ez az apa éppen ezt várta a fiától. Képtelenség volt, és végül is belátta. Akkor így morfondírozott: „Mit akar ez a fiú? Hogy hozhatnám össze az ő kívánságát az enyémmel?”

Hamar rájött. A fiának volt egy háromkerekű biciklije, és szeretett vele fel és alá száguldozni a brooklyni ház előtti járdán. Néhány házzal lejjebb lakott az „ellenség”: egy nagyobb fiú, aki el szokta venni a kicsitől a biciklit, hogy ő biciklizzen vele.

Ilyenkor persze a kisfiú sírva szaladt az anyjához, aki kijött, elvette a játékszerét az „ellenségétől”, és visszaadta a kisfiának. Ez csaknem mindennap megtörtént.

Hát mit akart a kisfiú? A válaszhoz nem volt szükség Sherlock Holmesra. Büszkesége, dühe, fontosság utáni vágya – kis egyéniségének e legerősebb indulatai – mind arra sarkallták, hogy szerezzen elégtételt, üsse orron az „ellenség”-et.

Amikor aztán az apja egyszer azt mondta neki, hogy még a lelket is ki tudja pofozni majd a nagyobb fiúból, ha megeszi, amit az anyja szeretne megetetni vele – amikor az édesapja ezt megígérte neki, már nem volt többé baj az étkezéssel.

Mindent megevett a fiú: spenótot, savanyú káposztát, sós halat – bármit, csakhogy elég erős legyen annak a kis vasgyúrónak a megveréséhez, aki olyan sokszor megalázza őt.

Miután megoldotta ezt a feladatot, az apa másikba kezdett: a kisfiúnak az volt a szokása, hogy bepisilt az ágyban.

Nagyanyjával szokott aludni. A nagymama reggelenként, amikor felébredt, gyakran mondta: „Nem én voltam. Te voltál.”

Szidás, verés, megszégyenítés, anyja könyörgése – semmi sem használt. Végül a szülők feltették a kérdést: „Mit csináljunk, hogy a gyerek meg akarjon szabadulni ettől a szokástól?”

Mik voltak a fiú kívánságai? Először is pizsamát akart, amilyet apuka visel, a hálóing helyett, amilyet a nagymama is hordott. Nagymamának már éppen elege volt az éjszakai tócsákból, tehát örömmmel felajánlotta, hogy vesz a gyereknek pizsamát, ha megváltozik.

Másodszor, a gyerek külön ágyat szeretett volna. Nagymamának ez ellen sem volt kifogása.

Édesanyja elvitte a gyereket az egyik brooklyni áruházba, rákacsintott az eladókisasszonyra és így szólt: „Ez a fiatalember szeretne vásárolni valamit.”

A kisasszony megértette, és teljes komolysággal kérdezte meg a gyerektől: „Fiatalúr, mivel szolgálhatok?” A kisfiú mindjárt egy fél fejjel magasabbra nőtt, és ezt válaszolta: „Egy ágyat akarok venni magamnak.”

Amikor éppen azt nézegette, amelyik az anyjának is tetszett: a mama megint rákacsintott a kisasszonyra, és a kisasszony meggyőzte a fiút, hogy ezt vegye meg. Másnap az ágyat hazaszállították; este pedig amikor az apa megérkezett, a kisfiú eléfutott, és azt kiabálta: „Apa! Apa! Gyere fel, és nézd meg az én ágyamat, amit én vásároltam!”

Az apa megnézte az ágyat, és engedelmeskedett Charles Schwab parancsának: „szívélyesen elismerni és nem fukarkodni a dicsérettel”. Megkérdezte: „Ugye, ma nem lesz nedves az ágyad?” A fiú pedig így felelt: „Dehogy! Dehogyis! Ezt az ágyat igazán nem nedvesítem be!” Meg is tartotta az ígéretét, mert a büszkeségéhez folyamodtak. Ö, egyedül ő vette az ágyat! És pizsamát viselt, mint egy férfi. Úgy akart viselkedni, mint egy férfi. És úgy is viselkedett.

Egy másik apa, egyik tanfolyamom hallgatója, nem tudta rávenni a hároméves kislányát, hogy reggelizzen. A szokásos szidási, érvelési, kedveskedési módszerek mind nem használtak. A szülők itt is önmagukat kérdezték meg: „Mit csináljunk, hogy a gyerek akarjon enni?”

A kislány szerette utánozni az édesanyját, hogy nagynak és felnőttnek érezze magát: egyik reggel aztán feltették egy székre, és engedték, hogy maga készítse el a reggelit. Éppen a kellő lélektani pillanatban apuka „betévedt” a konyhába, mialatt a kicsi keverte a reggelijét; aztán a gyerek így szólt: „Nézd csak, apuka, én készítem el a zabpelyhet ma reggel!”

Aznap két adagot is evett belőle, minden hízelgés nélkül, mert így már érdekes volt a dolog. Sikerült fontossági érzésre szert tennie; a reggeli elkészítésében módot talált az önkifejezésre.

William Winter egyszer megjegyezte, hogy „az önkifejezés az emberi természet uralkodó szükséglete”. Miért ne használhatnánk ugyanezt a lélektani felismerést az üzleti életben is?

Ha van egy remek ötletünk, ahelyett, hogy féltékenyen dugdosnánk a másik ember elől, miért ne engedhetnénk, hadd forrjon, formálódjon őbenne is? Később már sajátjának fogja tekinteni, tetszeni fog neki, és lehet, hogy néhány adagot le is nyel belőle…

Ne feledjük el: „Legelőször is ébressz mohó tettvágyat a másik emberben. Aki ezt a tanácsot követi, azé az egész világ. Aki nem képes követni, magára marad.”

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2019-07-28T13:28:26+00:00július 28th, 2019|Blog| Így használd Dale Carnegie módszertanát a gyereknevelésben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva