Az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk

Tanulságos történetet mesélt el az életéből anno egy tréning résztvevő, amely oly hatással volt Dale Carnegie-re, hogy ezzel a sztorival indítja második könyve, a Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni egyik fejezetét. Ha most úgy gondolod, hogy “megoldhatatlan” problémáid vannak és az életed csupa stressz, akkor a jövőben jusson eszedbe mindig Robert Moore története:

„Életem legfontosabb leckéjét 1945 márciusában tanultam meg. Indokína partjánál, 90 méterrel a tenger felszíne alatt.

Egyike voltam a Baya tengeralattjáró nyolcvannyolc főnyi legénységének. A radaron felfedeztük, hogy egy kis japán konvoj tart felénk.

Ahogy közelgett a hajnal, lemerültünk, hogy támadjunk. A periszkópon láttam, hogy jön egy romboló, mint kísérő, egy olajszállító és egy aknarakó hajó.

Három torpedót lőttünk ki a rombolóra, de nem találtuk el. Mindhárom torpedó szerkezetében valami hiba volt.

Dale Carnegie Mesterkurzusok

A romboló nem vette észre, hogy megtámadták és továbbment. Éppen készültünk az utolsó hajót, az aknarakót megtámadni, mikor hirtelen irányt váltott, és egyenesen felénk közeledett. (Egy japán repülőgép észrevett a húszméteres mélységben, és rádión megadta koordinátáinkat az aknarakónak.)

Lemerültünk ötven méterre, hogy elkerüljük a felfedeztetést, és felkészültünk a mélyvízi bombákra. Még erősebben lezártuk a fedélzeti nyílásokat, és hogy tökéletesen hangtalan legyen a hajó, kikapcsoltuk a ventillátorokat, a hűtőberendezést és minden elektromos szerkezetet.

Három perccel később elszabadult a pokol.

Hat mélyvízi bomba robbant körülöttünk, és lenyomott a tengerfenékre – kilencven méterre.

Halálfélelem tört ránk. Kevesebb, mint háromszázötven méter mélységben nagyon nagy a veszély, ha megtámadják a tengeralattjárót – százhetvenöt méter fölött pedig szinte mindig végzetes.

És mi alig több, mint fele mélységben voltunk, mint a százhetvenöt méter – a biztonság szempontjából “térdig érő” vízben.

A japán aknarakó tizenöt órán keresztül támadott mélyvízi bombákkal. Ha egy ilyen bomba a tengeralattjárótól hat méterre robban, a robbanás ereje lyukat üt a hajótesten.

Több tucat bomba robbant tőlünk legfeljebb tizenöt méterre. Azt a parancsot kaptuk, hogy feküdjünk nyugodtan az ágyunkon, és maradjunk higgadtak. Annyira féltem, hogy alig kaptam levegőt.

»Ez a halál – mondogattam magamnak. – A halál… a halál!«

A ventillátorok és a hűtőberendezés nélkül a levegő hamarosan harminc fok fölé melegedett; engem viszont a félelemtől rázott a hideg, pedig pulóvert és szőrmebéléses kabátot vettem. Vacogott a fogam. Ragacsos, hideg verejték öntött el.

A támadás tizenöt órát tartott. Aztán hirtelen vége lett. A japán aknarakó nyilván kimerítette mélyvízi bombakészletét és elhajózott. Az a tizenöt óra tizenötmillió évnek tűnt.

Magam előtt láttam közben az egész életem. Eszembe jutott mindaz a rossz, melyet cselekedtem, az a sok ostobaság, amin idegeskedtem. Banktisztviselő voltam, mielőtt beálltam haditengerésznek.

Idegeskedtem a hosszú munkaidő miatt, a kevés fizetés, az előmenetel kilátástalansága miatt.nIdegeskedtem, mert nem tudtam megvenni az otthonom, nem vehettem új autót, a feleségemnek szép ruhát.

Hogy gyűlöltem a főnököm, aki mindig kötözködött és szidott! Eszembe jutott, hogy mentem este fáradtan és rosszkedvűen haza, és hogy veszekedtem a feleségemmel apróságokon. Idegeskedtem a homlokomon levő sebhely miatt is – egy karambol emléke volt.

Milyen komolynak láttam mindezt évekkel azelőtt!

És milyen abszurddá vált, mikor a mélyvízi bombák robbanása azonnali halállal fenyegetett. Akkor és ott megígértem magamnak, hogyha még egyszer meglátom a napot és a csillagokat, soha nem idegeskedem többé. Soha! Soha!! Soha!!!

Többet tanultam az életművészetről abban a tizenöt órában, mint négy év alatt a Syracuse Egyetemen.”

Az élet nagy megpróbáltatásaival gyakran bátran nézünk szembe – aztán az apróságok, a “hasfájások” tesznek tönkre.

Közismert jogi kifejezés: De minimis non curat lex – „a jog nem foglalkozik apróságokkal”. Ha lelki békére vágyunk, nekünk sem szabad.

Az esetek többségében csak arra van szükségünk, hogy az apróságok ne bosszantsanak tovább, hogy más szemszögből nézzük a dolgot, hogy új, kellemesebb nézőpontot alakítsunk ki.

Disraeli mondta: “Az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk.”

André Maurois a This Week c. hetilapban azt írta: “Ezek a szavak sok kellemetlen tapasztalaton átsegítettek: gyakran olyan apróságokon idegesítjük föl magunkat, amelyekkel nem kellene törődnünk, és el kellene felejtenünk…

Itt vagyunk ezen a földön, csak néhány évtized az életünk, és sok visszahozhatatlan órát fecsérelünk el olyan bajokon töprengve, melyekre egy év múlva már sem mi, sem más nem fog emlékezni. Szenteljük hát életünket méltó tetteknek és érzéseknek, nagy gondolatoknak, igaz szeretetnek, maradandó vállalkozásoknak. Mert az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk.”

NE HAGYJUK, HOGY FELIZGASSANAK OLYAN APRÓSÁGOK, AMELYEKKEL NEM KELLENE TÖRŐDNÜNK, ÉS AMELYEKET EL KELLENE FELEJTENÜNK. EMLÉKEZZÜNK:

„AZ ÉLET RÖVID AHHOZ, HOGY KICSINYESEK LEGYÜNK.”

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By | 2019-03-24T10:10:30+00:00 március 24th, 2019|Blog| Az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva