A vezetői népszerűség egyik módja

1898-ban szomorú eset történt Stony Pointben. Meghalt egy gyermek, és a szomszédok a temetésre készülődtek. Jim Farley kiment az istállóba, hogy befogja a lovát. A talaj síkos volt a hótól, a levegő hideg és harapós, a lovat sem járatták meg napok óta.

Így aztán, amikor a gazdája kivezette az itatóvályúhoz, játékosan fickándozott, mindkét hátsó lábát magasan a levegőbe rúgta – és megölte Jim Farleyt. A kis falunak azon a héten két temetése volt egy helyett. Jim Farley özvegyet, három fiút és néhány száz dolláros biztosítást hagyott hátra.

Legidősebb fia, akit szintén Jimnek hívtak, tízéves volt. Egy téglaégetőben kapott munkát: homokot talicskázott, a kész téglákat hordta a szárítóba. Tanulásra nem volt módja, de megvolt az a képessége, hogy meg tudta szerettetni magát az emberekkel. Így politikus lett, és az évek során egy nem mindennapi képességet fejlesztett ki magában: megjegyezte az emberek nevét.

Soha nem látott főiskolát belülről: negyvenhat éves sem volt azonban, amikor már négy egyetem tüntette ki díszdoktori címmel; a demokrata nemzeti bizottság elnökévé választották, és kinevezték az Egyesült Államok postaügyi miniszterévé.

Egyszer afelől faggattam (Dale Carnegie), mi volt sikerének a titka. Azt felelte: „A kemény munka”, én pedig azt mondtam: „Ugyan, ne tréfáljon.”

Akkor ő kérdezett meg: mit gondolok, mi okozta a sikereit? Ezt válaszoltam: „Úgy tudom, ön tízezer ember nevét tudja.”

„Nem – felelte téved. Ötvenezerét.”

Hangsúlyozom, ez a képessége tette Mr. Farleynek lehetővé, hogy Franklin D. Rooseveltet az Egyesült Államok elnökévé választassa.

Gipszgyári ügynökként is, városi tisztviselőként is fejlesztette a nevek megjegyzésére alkotott egyedülálló módszerét. Kezdetben egyszerű volt. Valahányszor új ismeretségre tett szert, megtudta az illető teljes nevét, családi körülményeit, megérdeklődte foglalkozását és politikai véleményét.

Ezeket a tényeket elraktározta az agyában – és amikor legközelebb találkozott az illetővel – akár évekkel később is -, megveregette a vállát, kérdezősködött a felesége és a gyermekei felől és megkérdezte, megvannak-e még a rózsák a hátsó udvaron. Nem csoda, hogy annyi híve volt!

Hónapokkal Roosevelt első elnökválasztási hadjárata előtt Jim Farley levelek százait írta naponta a nyugati és az északnyugati államokban élő embereknek. Majd vonatra szállt, és tizenkilenc nap alatt húsz államot járt be, megtett tizenkétezer mérföldet úton, sínen, levegőben. Betoppant egy városba, együtt reggelizett, ebédelt, vacsorázott a híveivel és kedélyesen elbeszélgetett velük. Azután továbbutazott.

Amikor visszaérkezett keletre, minden városból megkérte azoknak a nevét, akiket vendégül látott. A jegyzék a nevek ezreit és ezreit tartalmazta; mégis mindenki, aki rajta volt, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy személyes levelet kapott James Farleytől.

Ezek mind „kedves Bili” vagy „kedves Joe” stb. megszólítással kezdődtek, és valamennyi „Jim” aláírással végződött.

Jim Farley korán megtanulta az életben, hogy az átlagembert csak a saját neve érdekli, senki másé. Ha megjegyzed az átlagember nevét és gondolkodás nélkül néven tudod szólítani, bóknak fogja tekinteni. De ha elfeleded vagy hibásan írod le, ellenséget szerzel magadnak.

Egyszer például szónoktanfolyamot rendeztem Párizsban és sokszorosított levelet küldtem az összes ott lakó amerikainak. A neveket és a címeket olyan francia gépírók írták, akik nyilván nem tudtak angolul, és természetesen sok hibát követtek el. Az egyik címzett, valamelyik nagy amerikai bank ottani igazgatója, írásban megrótt, mert a nevét rosszul gépelték.

Mi volt Andrew Carnegie sikerének az oka? „Acélkirály”-nak hívták, pedig ő maga keveset tudott az acélgyártásról. Sok száz ember dolgozott körülötte, akik többet tudtak az acélról, mint ő.

De azt pontosan tudta, hogyan kell bánni az emberekkel – és ez tette gazdaggá. Kora ifjúságában megmutatkozott, hogy született szervező, sőt vezető. Tízéves korában rájött, mennyire fontosnak tartják az emberek a saját nevüket. Ki is használta a felfedezését. Például még Skóciában szerzett egy házinyulat: anyanyúl volt – és nemsokára lett egy egész fészekalja kicsi nyúl is, csak éppen eleség nem volt.

Ragyogó ötlete támadt. Azt mondta a szomszéd fiúknak, hogy ha hoznak lóherét és pitypangot a nyulaknak, a kicsinyeket róluk nevezi el… Az elgondolás bevált, és Carnegie sohasem feledte el.

Évekkel később ugyanezzel a lélektani fogással milliókat szerzett. Például acélsíneket akart eladni a Pennsylvania vasútnak, amelynek akkor Edgár J. Thomson volt az elnöke. Andrew Carnegie tehát építtetett egy óriási acélkohót Pittsburghben, és elnevezte „Edgár Thomson Acélműveknek”.

Egy találós kérdés: valahányszor a Pennsylvania vasútnak acélsínekre volt szüksége, vajon hol vette meg ezeket Edgár J. Thomson úr?

Amikor Carnegie és George Pullmann a hálókocsiüzletben való elsőbbségért harcolt, az acélkirálynak ismét eszébe jutottak a nyulak. Az Andrew Carnegie ellenőrzése alatt álló Központi Szállítmányozási Társaság a Pullmann tulajdonában levő vállalat ellen küzdött.

Mind a ketten azért versengtek, hogy megszerezzék az Egyesült Pacific Vasutak hálókocsiüzletét; folyton összeakaszkodtak, letörték az árakat, lenyomták a nyereséget. Carnegie is, Pullmann is New Yorkba ment, hogy tárgyaljon az Egyesült Vasutak igazgatóságával. Egyik este a St. Nicholas Szállóban találkoztak.

Carnegie mindjárt ezzel kezdte: „Jó estét, Pullmann úr, nem vagyunk mi kötözni való bolondok?”

Pullmann megkérdezte: „Miért?” Akkor Carnegie elmondta, hogy mindkettőjük érdekét figyelembe véve, mi az elgondolása. Ragyogó színekkel ecsetelte annak kölcsönös előnyeit, ha egymással dolgoznak és nem egymás ellen. Pullmann figyelmesen hallgatott, de Carnegie nem győzte meg teljesen. Végül megkérdezte: „És milyen nevet adna az új vállalatnak?” Carnegie rögtön válaszolt: „Természetesen Pullmann Hálókocsi Társaságnak hívnák.”

Pullmann arca földerült: „Jöjjön a szobámba – mondta -, beszéljük meg a dolgot!” Ez a beszélgetés fordulópont volt az ipar történetében.

Andrew Carnegie vezetői módszerének egyik titka az volt, hogy nemcsak megjegyezte barátainak és munkatársainak a nevét, hanem tiszteletben is tartotta őket. Büszke volt rá, hogy amíg személyesen irányította az ügyeket, sohasem került sor bérharcra az ő acélkohóiban.

Benton Love, egy nagy texasi kereskedelmi társaság elnöke úgy vélekedett, hogy minél nagyobb egy vállalat, annál személytelenebb és ez ellen tenni kell. „Ennek egyik módja – mondta ő, hogy megjegyezzük az ügyfelek nevét, mert az az alkalmazott, aki egyszer nem emlékszik ügyfelei nevére, másszor nem fog emlékezni saját feladatának fontos részleteire sem.”

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-08-18T09:53:11+00:00augusztus 18th, 2020|Blog| A vezetői népszerűség egyik módja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva