A törvény, amely törvényen kívül helyezi a legtöbb gondodat

Egy farmon nőttem föl Missouriban (Dale Carnegie); egy nap, miközben segítettem cseresznyét magozni az édesanyámnak, elsírtam magam. Édesanyám megkérdezte: „Mi a csudáért sírsz, Dale?” Én azt hüppögtem: „Félek, hogy élve temetnek el!”

Fejezetek Dale Carnegie sikerkönyvéből

Dale Carnegie 1948-ban jelentette meg második sikerkönyvét: Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjün el élni címmel.

A könyv gyorsan bestseller lett, milliók életét megváltoztatva. Dale Carnegie megfigyelései, tanácsai és “bokán rugásai” segítenek nekünk megváltoztatni gondolkodásmódunkat az idegeskedésről.

Akkoriban csupa aggodalom volt az életem. Ha vihar jött, féltem, hogy belém csap a villám.

Mikor rossz idők jártak, féltem, hogy nem lesz mit ennünk.

Féltem, hogy a pokolra jutok, ha meghalok.

Rettegtem, hogy egy nagyfiú, Sam White, levágja a hatalmas fülem – mert ezzel fenyegetett.

Aggódtam, hogy a lányok kinevetnek, ha megbillentem feléjük a kalapom.

Remegtem, hogy nem lesz majd lány, aki hajlandó feleségül jönni hozzám.

Idegeskedtem, mit mondok majd a feleségemnek, az esküvő után. Úgy képzeltem, hogy egy vidéki templomban esküszünk, utána rojtokkal díszített vászontetejű bricskába ülünk, és úgy hajtunk vissza a farmra… de miről fogunk beszélgetni a hazaúton? Miről? Miről? Ezen a hatalmas problémán órákat gondolkoztam, míg az eke mögött ballagtam.

Ahogy teltek az évek, fokozatosan világossá vált számomra is, hogy az idegesítő dolgok kilencvenkilenc százaléka meg sem történt.

Például, említettem, hogy régen rettegtem a villámcsapástól; ma már tudom, hogy annak esélye, hogy bármelyik évben villámcsapás miatt halok meg, a Nemzeti Biztonsági Tanács szerint egy a háromszázötvenezerhez.

Még ostobább dolog volt attól félni, hogy élve temetnek el: nem hiszem, hogy akkor, amikor még nem terjedt el a balzsamozás, tízmillió emberből egyet is élve temettek volna el; egyszer viszont még sírva is fakadtam, annyira féltem tőle.

Minden nyolcadik ember rákban hal meg. Ha valamin aggódni akartam, ezt kellett volna válasz-tanom – a villámcsapás és az élve eltemettetés helyett.

Persze én a gyermek- és ifjúkor félelmeiről beszéltem. De felnőttkori idegességeink jó része is ilyen abszurd. Aggodalmaink kilenctized részét eltüntetné, ha abbahagynánk az idegeskedést legalább annyi időre, míg megtudjuk, hogy a nagy számok törvénye igazolja-e.

A világ leghíresebb biztosítóintézete – a londoni Lloyd’s – sok millió dollárt keresett azon, hogy sokan hajlamosak vagyunk olyasmin idegeskedni, ami ritkán következik be. A Lloyd’s fogad az emberekkel, hogy a csapások, amelyektől rettegnek, nem fognak bekövetkezni. De nem fogadásnak nevezik. Biztosításnak.

Persze valójában nem más ez, mint fogadás a nagy számok törvénye alapján. Ez a nagy biztosítási cég már több mint kétszáz éve virágzik; ha az emberi természet nem változik meg, még ötven évszázad múlva is virágozni fog, biztosítva cipőktől kezdve hajókon át egészen a pecsétviaszig akármit olyan csapások ellen, amelyek a nagy számok törvénye alapján korántsem esnek meg olyan gyakran, mint az emberek hiszik.

Ha megvizsgáljuk a nagy számok törvényét, elcsodálkozhatunk a tényeken. Ha például tudnám, hogy öt éven belül egy olyan gyilkos csatában kell majd harcolnom, mint a gettysburgi, rettenetesen megijednék. Olyan magas összegre biztosítanám az életem, amilyen magasra csak lehet.

Megírnám a végrendeletem, és rendet tennék az ügyeimben. Valószínűleg azt mondanám:

„Nem hiszem, hogy túlélem ezt a csatát, élvezem hát a hátralevő néhány évemet.”

Pedig a nagy számok törvénye alapján ugyanolyan veszélyes, ugyanolyan gyakran halálos az ötven és ötvenöt éves kor közötti élet békeidőben, mint a gettysburgi csata volt. Tehát békeidőben ugyanannyi ember hal meg ezerből ötven és ötvenöt éves kora között, mint ahány a Gettysburgnél harcoló 163 000 katona közül ezerre átszámolva.

Gyakran hallottam, hogy csaknem összes aggodalmaink és boldogtalanságunk a képzeletünkből fakad, nem a valóságból. Ahogy végigtekintek az elmúlt évtizedeken, látom, hogy az én idegeskedéseim legtöbbje is onnan származott.

Jim Grantnak ugyanez a tapasztalata. Az övé volt a James A. Grant Szállítóvállalat New Yorkban. Egyszerre rendszerint tíz-tizenöt vagon floridai narancsot és grapefruitot rendelt. Elmesélte, hogy ilyen gondolatokkal kínozta magát:

Mi van, ha kisiklik a vonat? A gyümölcsöm szanaszét szóródik? Ha leszakad egy híd, mikor az én vagonjaim haladnak át rajta? A gyümölcs persze biztosítva volt; attól félt, ha nem szállít időben, elveszti megrendelőit. Annyit idegeskedett, hogy attól félt, gyomorfekélye lesz, és elment az orvoshoz.

Az orvos megmondta, hogy semmi baja, csak az idegei rosszak. „Ekkor megvilágosodtam és feltettem magamnak néhány kérdést. »Figyelj ide, Jim Grant, hány vagon áru ment át a kezed alatt eddig? Körülbelül huszonötezer -volt a válaszom.

– Hány vagonnak lett bármi baja? Talán ötnek. Ötnek – huszonötezerből?

Tudod, mit jelent ez?

Ötezer az egyhez arányt!

Más szóval, a nagy számok törvénye alapján ötezer az egyhez annak az esélye, hogy a vagonjaidnak baja esik. Akkor min idegeskedsz?«

Ekkor ezt mondtam: »De leszakadhat egy híd! Hány vagont vesztettél már így el? – A válasz: – Egyet sem. Hát akkor nagyon ostoba vagy, ha gyomorfekélyt kapsz, mert olyan hidak miatt idegeskedsz, amelyek nem szakadnak le, és olyan vonatkisiklásokon emészted magad, amelyeknek esélye egy az ötezerhez!«

Ebben a megvilágításban ostobának tűnt minden aggodalmam – mondta Jim Grant. – Akkor és ott elhatároztam, hogy a nagy számok törvényére hagyom az idegeskedést – és azóta sem kínoz a »gyomofekélyem«!”

Pontosan ezt tette Frederick J. Mahlstedt, amikor már attól félt, hogy a sírjában fekszik. Így mesélte el egyszer a kurzusomon:

„1944 júniusának elején egy keskeny lövészárokban feküdtem. A 999. híradós század katonája voltam, és éppen akkor »ástuk be« magunkat Normandiában. Ahogy szétnéztem a keskeny lövész-árokban – egy téglalap alakú lyukban -, azt mondtam: »Pont olyan, mint a sír.«

Mikor lefeküdtem, és aludni próbáltam, sírnak is éreztem. Akaratlanul is arra gondoltam: »Hátha tényleg ez a sírom.«

Mikor megjelentek a német bombázók éjjel tizenegykor, és hullani kezdtek a bombák, halálra rémültem. Az első két-három éjjel nem is aludtam. A negyedik vagy ötödik éjszakára idegroncs voltam. Tudtam, ha nem csinálok valamit, megőrülök.

Megbeszéltem magammal, hogy eltelt már öt éjszaka, és én még nem haltam meg; sőt senki sem halt meg a századból. Csak ketten sérültek meg, ők sem német bombától, hanem a saját légelhárító ágyúinktól. Úgy döntöttem, hogy idegeskedés helyett valami hasznosat csinálok.

Vastag fatetőt építettem lövészárkomra, hogy megvédjen a légelhárító lövedékektől. Végiggondoltam, milyen hatalmas területen helyezkedik el a század. Abban a mély, keskeny lövészárokban csak akkor halok meg, ha telibe találnak; ennek esélyét egy a tízezerhez becsültem. Miután néhány éjjel így nyugtattam magam, lehiggadtam, és a bombatámadásokat is átaludtam!”

Az Egyesült Államok haditengerészete is a nagy számok törvényét használta a katonák magabiztosságának erősítésére. Egy volt matróz elmesélte, hogy mikor magas oktánszámú benzint szállító tartályhajóra vezényelték, a többiekkel együtt halálosan megijedt.

Mind biztosak voltak benne, hogy egy ilyen tartályhajó torpedótalálat esetén azonnal fölrobban, és mindenki a mennybe repül.

De a haditengerészet jobban tudta; nyilvánosságra hozták hát az adatokat, amelyek szerint száz torpedótalálatot kapott hajóból hatvan nem süllyedt el, a többi negyvenből pedig csak öt, tíz percnél rövidebb idő alatt.

Ez azt jelentette, hogy volt idő elhagyni a hajót – és azt is, hogy a balesetek száma rendkívül alacsony volt.

Hogy hatott ez a harci szellemre?

„A pontos adatok azonnal kigyógyítottak a rettegésből – mondta Clyde W. Maas a minnesotai St. Paulból, aki a történetet mesélte. -Az egész legénység jobban érezte magát. Tudtuk, hogy van esélyünk, és a nagy számok törvénye alapján valószínűleg életben maradunk.”

Íme, a harmadik szabály, hogyan hagyjuk abba az idegeskedést, mielőtt tönkremegyünk bele:

„NÉZZÜK A STATISZTIKÁT.” KÉRDEZZÜK MEG MAGUNKTÓL: „A NAGY SZÁMOK TÖRVÉNYE ALAPJÁN MENNYI AZ ESÉLYE, HOGY AMITŐL FÉLEK, BEKÖVETKEZIK?”

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-06-26T13:30:14+00:00június 26th, 2020|Blog| A törvény, amely törvényen kívül helyezi a legtöbb gondodat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva