A legrosszabb elfogadásának módszere idegtépő problémákra

William James professzor, az alkalmazott lélektan atyja, 1910-ben meghalt. De ha ma élne, és hallana a legrosszabbal való szembenézés módszeréről, lelkesen helyeselné. Honnan tudom? (Dale Carnegie) Mert egyszer ezt mondta tanítványainak: „Nyugodj bele … nyugodj bele, mert az első lépés bármilyen szerencsétlenség következményeinek legyőzésében az, hogy elfogadjuk, ami történt.”

Ugyanezt fogalmazza meg Lin Yutang Bölcs mosoly című népszerű könyvében. „A lélek igazi nyugalma – mondja ez a kínai bölcs – abból származik, ha elfogadja a legrosszabbat. Azt hiszem, pszichológiai szemszögből ez felszabaduló energiát jelent.”

Pontosan ez az! Pszichológiai szemszögből felszabaduló energiát jelent! Ha elfogadjuk a legrosszabbat, már nincs mit veszítenünk. És ez automatikusan azt jelenti – hogy csak nyerhetünk!

Dale Carnegie Mesterkurzusok

„Miután szembenéztem a legrosszabbalmondta W. H. Carrier -, azonnal megnyugodtam, és olyan belső békét éreztem, amilyet már napok óta nem tapasztaltam. Ettől kezdve képes voltam gondolkozni.”

Világos, ugye? De több millió ember tette tönkre az életét dühös zavarában, mert nem volt hajlandó elfogadni a legrosszabbat; nem volt hajlandó javítani rajta; nem volt hajlandó a roncsok közül kimenteni mindazt, amit még lehetett volna.

Ahelyett, hogy vagyonuk újbóli összegyűjtésére törekedtek volna, keserű és „vad harcba bonyolódtak a valósággal” – és végül a búskomorság, a melankólia áldozataivá váltak.

Szeretnéd tudni, hogyan használta valaki más is Willis H. Carrier csodareceptjét saját gondja megoldására?

Szívesen szolgálok (Dale Carnegie) egy példával, egy New York-i olajügynökével, aki diákom volt.

„Megzsaroltak! – mesélte. – Nem hittem, hogy lehetséges – azt hittem, hogy ilyesmi csak a filmekben történhet -, de megzsaroltak!

A következő történt: az olajtársaságnak, melynek a feje voltam, volt egy csomó szállítóautója és egy csomó sofőrje. Akkoriban még érvényben voltak a háborús előírások, és meg volt határozva, mennyi olajat szállíthatunk egy-egy vevőnknek. Én nem tudtam róla, de néhány sofőrünk kevesebb olajat szállított állandó vevőinknek, és a keletkezett többletet saját vevőiknek adták el.

Először akkor hallottam ezekről a törvénytelen akciókról, mikor egy nap egy magát kormányellenőrnek nevező férfi keresett föl, és pénzt követelt. Írásos bizonyítékai voltak rá, mit művelnek a sofőrök, és azzal fenyegetőzött, hogy átad a kerületi ügyésznek, ha nem fizetek.

Tudtam, persze, hogy nincs miért aggódnom – legalábbis magam miatt. De azt is tudtam, hogy a törvény szerint a cég felelős alkalmazottai cselekedeteiért.

Ráadásul azt is tudtam, hogyha bíróság elé kerül az ügy, és a lapok is megszellőztetik, tönkremegy az üzletem. És én büszke voltam a cégemre – az apám alapította huszonnégy évvel azelőtt.

Annyit aggódtam, hogy belebetegedtem! Nem ettem és nem aludtam három nap, három éjjel. Mint az őrült futkostam körbe-körbe. Kifizessem-e a pénzt – ötezer dollárt -, vagy mondjam azt ennek az embernek, hogy csináljon, amit akar? Akármelyik mellett döntöttem gondolatban, rémlátomásaim támadtak.

Vasárnap este aztán a kezembe került a Ne aggódj, tanulj meg élni című könyv, melyet a szónoklástan órán kaptunk a Dle Carnegie képzésen.

Elkezdtem olvasni, és felfedeztem Willis H. Carrier történetét.

»Nézz szembe a legrosszabbak – tanácsolta. Megkérdeztem hát magamtól: »Mi a legrosszabb, ami történhet, ha nem vagyok hajlandó fizetni, és ez a zsaroló a kerületi ügyészhez továbbítja a bizonyítékait?«

A válasz ez volt: »Tönkremegy a cégem – ez a legrosszabb. Börtönbe nem csukhatnak. Csak annyi történhet, hogy az újságok hírverése tönkretesz.«

Ezt mondtam magamnak: »Rendben van, a cég tönkrement. Elfogadom. Mi történik ez után?«

Ha a cégem tönkremegy, állás után kell néznem. Ez nem is olyan rettenetes. Sok mindent tudok az olajról – van egy csomó cég, amely szívesen alkalmazna… Kezdtem jobban érezni magam. A sötét kétségbeesés, amely három napja gyötört, enyhült egy kicsit. Lehiggadtam… És legnagyobb meglepetésemre már képes voltam gondolkozni.

Most már volt olyan tiszta a fejem, hogy továbbléphettem a III. lépcsőre -javítok valamit a legrosszabbon.

Ahogy a megoldásokon töprengtem, egy vadonatúj gondolat jutott eszembe. Ha elmesélem az ügyvédemnek, ami történt, ő esetleg talál valami kiutat, amire én nem gondoltam. Tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de addig nem jutott eszembe – de hát persze nem is gondolkoztam, csak aggódtam! Azonnal eldöntöttem, hogy másnap reggel az első dolgom lesz beszélni az ügyvédemmel – aztán lefeküdtem, és úgy aludtam, mint a bunda!

Hogyan végződött?

Másnap reggel az ügyvédem azt javasolta, menjek el a kerületi ügyészhez, és mondjam el neki az igazat. Ezt is tettem. Mikor befejeztem, a kerületi ügyész legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ez a zsarolási ügy már hónapok óta tart, és a magát »kormányügynöknek« nevező férfi bűnöző, aki ellen elfogatóparancsot adtak ki. Micsoda megkönnyebbülés volt mindezt hallani, miután három nap, három éjjel kínoztam magam, hogy fizessek-e ötezer dollárt ennek a csalónak!

Megszívleltem az eset tanulságát. Most, ha olyan kérdést kell megoldanom, ami idegesít, előveszem Willis H. Carrier receptjét.”

Vagy itt van például Earl P. Haney története, aki Massachusetts államban, Winchesterben él. Ő maga mesélte el nekem 1948. november 17-én, a bostoni Statler Szállóban.

„A húszas években annyit idegeskedtem, hogy csupa fekély lett a gyomrom. Egy éjjel szörnyű vérzésem volt. A chicagói Northwestern Egyetem orvosi karának klinikájára szállítottak.

85 kilóról lefogytam negyvenötre. Olyan beteg voltam, hogy figyelmeztettek, még a kezemet se emeljem föl. Három orvos, az egyikük fekélyspecialista, kijelentette, hogy »gyógyíthatatlan« vagyok.

Alukolon és egy-egy evőkanál tejen és tejszínen éltem, melyet óránként kaptam. Egy nővér gumicsővel minden reggel és este kimosta a gyomrom.

Hónapokig így ment…

Végül ezt mondtam magamnak: »Ide figyelj, Earl Haney, ha már csak a lassú halál áll előtted, hát legalább élvezd a maradék rövid idődet. Mindig is szeretted volna körülutazni a Földet halálod előtt; vagy most teszed meg, vagy soha.«

Mikor megmondtam az orvosaimnak, hogy körül akarom utazni a Földet, és magam mosom majd ki a gyomrom naponta kétszer, felhördültek.

Lehetetlen! Ilyet még nem hallottak. Figyelmeztettek, ha elindulok, a tengeren fognak eltemetni.

»Engem ugyan nem – feleltem. – Megígértem a rokonaimnak, hogy a családi temetőbe, a nebraskai Broken Bow-ba temetkezem. Magammal viszem a koporsóm.

« Vettem egy koporsót, felrakattam a hajóra, és megállapodtam a gőzhajózási társasággal, hogyha meghalok, holttestemet a fagyasztóba teszik, és ott tartják, amíg a hajó vissza nem tér Amerikába.

Abban a percben, ahogy felszálltam a President Adams fedélzetére Los Angelesben, már jobban éreztem magam. Fokozatosan felhagytam az Alukollal és a gyomormosással. Nemsokára jóízűen ettem mindenféle ételt – még bennszülött specialitásokat is, amiknek garantáltan meg kellett volna ölniük.

A hetek múltak, én már szivaroztam is, és whiskyt ittam szódával. Jobban szórakoztam, mint valaha életemben! Találkoztunk monszunnal és tájfunnal is, de nem vittek a sírba, pedig az ijedtség önmagában elég kellett volna hogy legyen. De a kalandok csak feldobtak.

Sportoltam és játszottam a hajón, énekeltem, új barátokat szereztem, fél éjszakákat töltöttem talpon. Mikor elértük Kínát és Indiát, rájöttem, hogy otthoni üzleti gondjaim ellenére a paradicsomban éltem a keleti szegénységhez és éhezéshez képest.

Felhagytam az értelmetlen aggódással, és remekül éreztem magam. Mire visszaértünk Amerikába, híztam negyvenöt kilót, és el is felejtettem, hogy valaha gyomorfekélyem volt. Jobb erőben voltam, mint valaha életemben. Visszatértem az üzleti életbe, és egy napot sem voltam beteg azóta.”

Earl P. Haney elmondta nekem, hogy öntudatlanul is azokat a módszereket alkalmazta, mint Willis H. Carrier az idegeskedése legyőzésére.

„Először is megkérdeztem magamtól:

Mi a legrosszabb, ami történhet?

A válasz: meghalok.

Másodszor felkészültem a halálra. Kénytelen voltam. Nem volt más választásom. Az orvosok szerint állapotom reménytelen volt.

Harmadszor megpróbáltam javítani a helyzetemen azzal, hogy kiélvezem azt a rövid időt, amíg még élek… Ha tovább idegeskedem, miután hajóra szálltam, biztos vagyok benne, hogy a visszautat a koporsómban teszem meg. De megnyugodtam – és elfelejtettem a gondjaim. És ez a nyugodt lelkiállapot új energiákat szabadított fel bennem, és megmentette az életem.”

Ha idegtépő problémával találod szemben magad, fordulj Willis H. Carrier csodareceptjéhez, és kövesd a három lépcsőt:

1. Tedd fel magadnak a kérdést: „Mi a legrosszabb, ami történhet?”
2. Készülj fel rá, hogy elfogadod, ha nincs más megoldás.
3. Aztán higgadtan próbálj meg javítani rajta.

Dale Carnegie 1912-ben tanított először hatásos beszédre üzletembereket. A tréningek oly annyira hatásosak voltak, hogy Dale Carnegie hamarosan Amerika vezető üzletembereit, politikusait és cégeit támogatta céljaik elérésében, azáltal, hogy őket kommunikációs, vezetési és kapcsolatmenedzsment területén képezte.

Jelenleg világszerte 90 országban van jelen a Dale Carnegie, 10 millió végzett hallgatóval a hátunk mögött.

Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:

By |2020-04-25T09:13:58+00:00április 25th, 2020|Blog| A legrosszabb elfogadásának módszere idegtépő problémákra bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva